4. CSELÉDSORS

Kiszolgáltatottak és új földesurak országa

 

 

A szociális piacgazdaság feladása

​

„Európába, de mindannyian” – ez volt a rendszerváltozás ígéreteinek, reményeinek egyike. Az európai fejlődés mintáiból, adottságainkkal és hagyományainkkal számolva, kellett volna megalkotnunk azt a rendet, amelyben a versenygazdaság hatékonysági kényszere megfér a méltányosság, szabadság és szolidaritás követelményeivel. Ez a törekvés megjelent az 1989-es Alkotmány bevezetőjében a szociális piacgazdaság mint cél felmutatásával. Ám a válságos átmenetet követőn a reméltnél lassabban formálódott ki az új rend, és sok csalódást is hozott. A gazdaság növekedni kezdett, de megnőttek a jövedelmi és vagyoni különbségek is, magas szinten beragadt az infláció és a munkanélküliség.

​

2008-ban ismét válság érte el hazánkat. A mértéktelen állami eladósodás, a felelőtlen banki hitelezés és a családok túlköltekezése miatt a magyar társadalmat különösen megviselte a nemzetközi krízis. A kormányzati válságkezelés és a masszív külső hiteltámogatás hatására Magyarország túljutott a pénzügyi válságon. 2010 után az új kormány energikusan folytatta a gazdaság átalakítását, a külső sebezhetőség mérséklését, ám mind nyilvánvalóbb lett, hogy a piacgazdaságba vetett – addig sem erős – bizalom széleskörű meggyengülését a hatalom a saját politikai céljaira használta fel. Kétharmados parlamenti hatalmával élve a Fidesz háttérbe szorította a gazdasági versenyt. Az állam és a sokrétű, sokérdekű társadalom közötti erőviszonyokat törvények sorozatával fokozatosan a maga javára tolta el. Megszorítások nélküli gazdasági növekedést és párját ritkító versenyképességet ígért, de a valóság másként alakult. A régióban is hátrébb csúsztunk, miközben a méltányosság, szabadság és szolidaritás értékei rendre csorbát szenvedtek.

​

Az új Alaptörvény már nem is említi a szociális piacgazdaságot. A hatalom szüntelenül a nemzetre és a nemzeti érdekre hivatkozik, ám ténylegesen a központosított államszervezet érdekei válnak meghatározóvá. A helyi önkormányzatok önálló anyagi lehetőségei fokozatosan beszűkültek, részeként az általános centralizációnak. A kormányzat feladatokat és hatásköröket vett el tőlük: az általános és középfokú oktatást központosította, a járóbeteg-ellátáson kívüli egészségügyi intézményeket is elvonták. Az önkormányzatokhoz delegált államigazgatási feladatok átkerültek a járási hivatalokhoz, amelyeket a megyei kormányhivatalokhoz rendeltek, ezzel egy időben a megyei önkormányzatokat súlytalanná tették.

 

A civil társadalom visszaszorítása

​

A társadalom sokrétűségét megjelenítő érdekképviseleti szervezetek, mint a szakszervezetek és a munkáltatói oldalon található szervezetek, kiszorultak az érdekegyeztetésből, legyen szó jelentős társadalmi problémákról vagy mindennapi ügyek előkészítéséről. A politikai erőből végighajszolt változtatás legutóbbi megnyilvánulása a túlmunkát szabályozó „rabszolgatörvény” ügye, amelynek mind a tartalma, mind meghozatalának módja joggal sértette a dolgozói érdekeket és az érdekképviseleteket.

​

A civil szervezetek ténykedését sem igényli a hatalom, sőt inkább gyanakvással fogadja. A jó ügyekért dolgozó civileket a hatóságok vegzálják, ha tevékenységük nem esik egybe a kormányzat vagy a kormánypártok aktuális érdekével. Hazánkban amúgy sem erős a civil társadalom, holott a szegények, a hátrányos társadalmi helyzetben élők, a fogyatékosak, a szenvedélybetegek, a támogatásra szoruló embertársaink megsegítésében hatalmas szükség lenne rájuk. A civil szervezetek működésének útjába állított akadályokról értesül a külvilág is; a barátságtalan állami fellépés rontja hazánk külső megítélését.

​

Az egyházak sem mentesültek a függetlenségük állami korlátozásától. Alig egy esztendővel az orbáni „fülkeforradalom” kezdete után került sor a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi törvény hatályon kívül helyezésére. A 2011. évi új egyházi törvény kiszolgáltatottá teszi a vallási közösségeket a mindenkori kormánynak és korlátozza a vallási élet sokszínűségét. A kiválasztott két-három tucatnyi felekezet kivételével minden más felekezetet új eljárásra utasított oly módon, hogy ha minden feltételt teljesítenek, nem a bíróság, hanem az Országgyűlés támogatásával válhatnak a „történelmi” egyházakkal egyenlő jogúvá, pontosabban: egyenlő esélyűvé az állam egyházi privilégiumainak elnyerésében. A súlyosbodó nemzetközi nyomás hatására legutóbb 2019-ben módosították átfogó jelleggel a törvényt, ennek nyomán immár négyféle jogi státuszú felekezetet tart nyilván a magyar állam. A megkülönböztetés nyilvánvaló célja változatlan: az államhatalom uralma alatt álló intézményi előnyök és anyagi kedvezmények irányított osztogatása. Az egyházi törvény ügye egyszerre mutatja meg az államhatalom központosító törekvését, az autonóm szervezetekkel és önálló társadalmi léttel szembeni ellenségességét és a jog felhasználását politikai eszközként.

 

A központosítás kára

​

Az állami centralizáció hozhat rövid távú előnyt, a hátrányok viszont később jelentkeznek. Megmutatta ezt a közmunka intézményének 2010 utáni kiterjesztése és központosítása: segített a munka világából tartósan kiesett rétegek megmozdításában, de egyben a kormányzathoz és közvetve a kormánypárthoz kötötte az érintetteket. A közfoglalkozásból nehéz az átlépés az értékalkotás világába, a tényleges munkaerőpiacra, holott Magyarországon immár égető a munkaerőhiány.

 

A központosítás egyre több területre terjedt ki. A közoktatás is ennek áldozata lett, mivel az egységesítéstől várt hatékonyságnövelés nem következett be, miközben súlyos veszélyek gyűltek fel. A tankötelezettségi korhatár leszállításáról döntve a kormány korszerűtlen és megalapozatlan képzési ideológiát követett, ismételten figyelmen kívül hagyva a szakmai körök érveit és a sikeres európai példákat. Nagy az esélye, hogy a közoktatásból túl korán kitett fiatalok közül sokan képtelenek lesznek teljes értékű munkát végezni a gazdaságban. A magyar fiatalok iskolázottsága rendkívüli módon függ attól, hogy hol laknak és milyen a család jövedelmi és képzettségi háttere, a társadalmi mobilitást korlátozó meghatározottságba azonban nem szabad belenyugodnunk.

​

Az egészségügy rendszerét sem kerülte el a túlzott központosítás. A rendszer hatásfokáról sokat mond, hogy a magyarok születéskor várható élettartama 4,8 (férfiak esetében 5,6, nők esetében 3,9) évvel alacsonyabb, mint az EU-28 átlaga. Az országban nagy területi különbségek vannak a születéskor várható élettartamban, és általában az egészségügyi állapotokban. Magyarországon az uniós átlagnál jóval kisebb az egy főre jutó GDP, és ebből a kisebb nemzeti jövedelemből csekélyebb arányban fordítanak az egészségügyre, mint az uniós átlag. Így nálunk az egy főre jutó egészségügyi kiadás az uniós átlagnak csupán a fele, holott hazánk az átlagnál rosszabbul áll a legfontosabb rizikófaktorok (dohányzás, alkoholfogyasztás, elhízás) tekintetében. A jelenlegi egészségügyi ellátórendszer hosszútávon így fenntarthatatlan. Az egészségügyi intézmények jelentős része adóssággal küzd, az orvosok és egészségügyi dolgozók száma csökken az elvándorlás miatt (részben a szakmából, részben az országból), és folyamatos az elöregedés. A képzésből kikerülők száma stagnál. A működési engedéllyel rendelkező orvosok és szakdolgozók népességhez viszonyított aránya immár alacsonyabb Magyarországon, mint az Európai Unióban.

​

A 2010-ben hatalomra került politikai erő azonnal nekiesett a közel másfél évtizede működő, ún. vegyes nyugdíjrendszer egyik lábának, az egyéni tagdíjbefizetésekre épülő magánnyugdíjrendszernek. Az államadósság csökkentésére hivatkoztak, de alapvető céljuk a kormány pénzügyi mozgásterének bővítése volt. Az államosított vagyontömeg (mintegy 3000 milliárd forint) közel felét ellenőrizhetetlen pénzügyi-gazdasági tranzakciók során gyakorlatilag „elégették”. Azon túl, hogy a kormányzat felélte az egyéni megtakarításokat, elmélyítette az állami nyugdíjrendszer jövőbeni szerkezeti problémáit, és megrendítette a nyugdíjcélú megtakarításokba és általában a nyugdíjrendszerbe vetett bizalmat.

​

Azután az Alaptörvény szűkítette a nyugdíjellátáshoz való jogot és megteremtette egyes ellátások megszüntetésének, illetve összegük csökkentésének alkotmányos jogalapját. Az erre épülő törvények már nem ismerik el a rokkantsági nyugdíjat és az eddig szerzett nyugdíj várományt sem. Megalázó felülvizsgálatra kötelezték mindazokat, akik korábban jogot szereztek rokkantsági nyugdíjra, megroppantották jövedelmi biztonságukat. A bevezetett új ellátási rendszer messze nem igazolta a hirdetett megtakarítási elvárásokat, helyette sok tízezer embernek csökkentett összegű új ellátást állapítottak meg. Az Alaptörvény már csak állami célként fogalmazza meg a szociális biztonsághoz és a munkával, járulékfizetéssel szerzett ellátáshoz való jogot, ehelyett a hatalom kegyes adományozó szerepe került előtérbe. Az Alaptörvény ugyan a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszert hirdeti, de az azt követő jogszabályok inkább gyengítették a generációk közötti társadalmi szolidaritást, sőt szembe állítottak társadalmi csoportokat. A rendszer elősegíti a társadalmat jogosan irritáló, kiugróan magas nyugdíjak megállapítását, miközben az inflációt követő nyugdíjemeléssel a nyugdíjban részesülőket kizárja a bérnövekedésből.

​

Elvándorlás és leszakadás

​

A tömeges migrációs emberveszteség a természetes demográfiai folyamatokkal együtt Magyarország jövőjének legsúlyosabb kérdőjele. Jövedelmi viszonyok, családi motívumok, lakáskörülmények, karrier-szempontok sokasága formálja az indítékokat, amelyekre állami eszközökkel csak részben lehet hatni. A lakáshoz jutás támogatása az egyetlen, ahol a kormány próbál cselekedni, ettől azonban nem várható fordulat, a lakáspiaci mobilitással ugyanis legalább annyi baj van, mint a lakáshiánnyal.

​

A fejlettebb országokba történő nagyarányú kivándorlás fő oka a jövedelmi különbség, de ide tartozik még az országban kialakult közhangulat, a különféle kisebbségek jogainak folyamatos csorbítása és a teljesítmény alapon való érvényesülés ellehetetlenítése is. A hazai bérek több év lefojtottsága után meglódultak ugyan, de még így is a visegrádi térség szintje alattiak. Az áfa, a személyi jövedelemadó, a társadalombiztosítás és egyéb levonások után kevés nettó jövedelem marad. Emellett létezik, nem is szűk körben, foglalkoztatotti szegénység. A nemzetközi hátterű cégek a magasabb termelékenység mellett további béremeléseket is elviselnek. A kis- és közepes cégeknél azonban rosszabbak a munkavállalók kilátásai, márpedig ebben a vállalati körben dolgozik ma a magyar munkaerő nagyobb része, és itt látszanak növekvő gondok a termelékenységgel kapcsolatban. Az állami bürokráciából fakadó terhek is ezt a kört sújtják legfőképp, miközben az állami nagyberuházásoktól remélt gazdaságélénkítés a legkevésbé a kisvállalkozói kör fejlődését segíti.

​

A magyar társadalom egy része készen áll a modern technológia befogadására, a digitalizáció miatti változásokra, ám ezek főleg a tőkeerős külföldi vállalatoknál dolgoznak, és éppen ők vannak kitéve a külföldi munkavállalás vonzásának. A gyengén képzett és a dinamikus térségektől távolabb élő fiatal, munkaképes korú polgáraink kilátásai sokkal rosszabbak. A rengeteg felzárkóztatási célú uniós pénz elköltése ellenére sok elmaradt térségből lett leszakadt térség. Egy sor kistérségben már súlyos demográfiai aránytalanságok fejlődtek ki. A társadalom nem csekély hányadának mindennapos élménye a kiszolgáltatottság, a jövőtől való félelem.