1. BÚCSÚ A DEMOKRÁCIÁTÓL

Köztársaságból a hűbériség felé

​

 

A zsarnokság születése

 

Az Orbán Viktor által meghirdetett „nemzeti együttműködés rendszere” Európától idegen önkényuralmat takar. A demokrácia azon a ponton ér véget, ahol eltűnik a határ magán- és közérdek között, mert az állam azonossá válik az azt elfoglaló politikusok és vállalkozók magánérdekével, így ettől kezdve őket védi és szolgálja. „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” – nyilatkozta leplezetlen őszinteséggel a rezsim egyik ideológusa.

​

Ennek a rendszernek az egyik legfontosabb eltérése a valódi demokráciától az elszámoltathatóság szinte teljes hiánya. Magyarországon a normaszegésből lett norma. Amit régebben hatalommal és a joggal való visszaélésnek neveztek, az ma a hatalom gyakorlása. A rendszer által ismételt szavak és mondatok a valóság elfedésére szolgálnak. A tömegmanipulációt nemzeti konzultációnak hívják. A „védelem” a védelmi pénz beszedését jelenti, a nyugdíjak „megvédése” esetében pedig a magánnyugdíjak központi rekvirálásáról van szó. A „magyar emberek megvédése” a társadalom kettészakításával azonos. A rezsicsökkentés hatóságilag diktált árakat, drágulást és a szolgáltatás romlását hozta magával. A felülről szervezett, állami korrupció a hétköznapok része lett, így az kevésbé érzékelhető. A rendszer legitimációját – a legelesettebbek számára bevezetett közmunkán és a tehetősebbeknek kedvező egykulcsos adón túl – a hatalom szimbolikus erejét fitogtató beruházások és a kormány által gerjesztett, idegengyűlöletre építő propaganda-kampányok biztosítják.

​

A magyar politikai rendszer sajátosságai kimerítik az „egyenlőtlen játéktér” vegyes rezsimekre jellemző fogalmát. A hatalmon lévők egyoldalúan úgy működtetik az államot, hogy a demokrácia legalább egy elemét megsértik, ezek: (1) a szabad választások, (2) a polgári szabadságjogok és (3) az egyenlő játéktér: az anyagi források elosztása, a médiaegyensúly, a korrekt jogalkalmazás. Odáig jutottunk, hogy Magyarországon már mindhárom elem sérül, ezért a rendszert semmilyen jelzős szerkezettel ellátva sem lehet demokráciának nevezni.

​

Az Orbán-rendszer nem egyik napról a másikra lett ilyen, hanem az évek során sokat változott. A rezsim a liberális demokráciától már 2010-ben elbúcsúzott. A „fülkeforradalmat” követő években, az „alkotmányos puccs” idején gyorsan átcsúszott a hívei által hangoztatott „többségi demokráciából” a jogállamot, az alkotmányosságot, valamint a demokratikus ellenőrző és korlátozó mechanizmusokat nem tisztelő vegyes rendszerbe. Magyarország 2013-ban búcsút vett a jogállamiságtól. Orbán Viktor 2014-es bejelentése az „illiberális demokrácia” kiépítéséről nem egy új rendszer kezdőpontját, hanem további önkényes átalakítását hirdette meg. A rezsimmel az elmúlt években nem az volt a fő baj, hogy illiberális, hanem hogy antidemokratikus. Hazánk az Európai Unió történetének első tagja, amely eltávolodott a demokratikus rendszertől.

 

Hűbéri hálózat

​

Magyarországon többpártrendszer van, de verseny nélkül; választásokat is tartanak, de érdemi választási lehetőség nélkül. Kétharmados parlamenti többségével élve a Fidesz „állampártként” lép fel és jogalkotásával pártállami viszonyokat teremtett. Az Országgyűlés kiüresedett, érdemi viták nincsenek. A törvényhozás kormánypárti képviselők egyéni indítványai alapján, hatástanulmányok és társadalmi párbeszéd nélkül zajlik. A rezsim további autokratikus kiteljesedésével szemben ma már csak az Európai Unió bír korlátozott fékező erővel. Ám az EU-nak nincs kellő jogi lehetősége az antidemokratikus tendenciák megakadályozására, mert eleve azon a feltételezésen nyugszik, hogy jogállamok alkotják. Ezzel együtt az EU szabályrendszere olyan eljárásokat követel meg, amelyek fékezik az Orbán-rezsim nyílt autoriter diktatúrává alakulását.

 

Az „illiberális demokrácia” nem demokrácia, amint a „népi demokrácia”, vagy a „szocialista demokrácia” sem volt az. Az ilyen rendszert autoriter vezető irányítja, aki demokratikus választásokkal kerül hatalomra és nemzetközi szinten hozzá hasonló vezetők támogatják. A vezér létrehoz egy saját személyétől függő, központosított, informális, vertikálisan működő rendszert, amelyben a horizontális beszámoltathatóságnak nincs helye. A rendszerben a politikai lojalitás felülírja a szakértelmet. A sokszínű szolidaritás-hálózatokat, a társadalmi autonómiákat, a független médiát, a civil szervezeteket veszélyesnek, sőt rendszerellenesnek tekintik. Az államot belülről egy politikai klikk foglalja el, ebben egyaránt helyet kapnak családtagok, strómanok, párttagok és lojális kliensek, akik a rendszert ténylegesen működtetik. A feudális viszonyokhoz hasonlatos rezsim folytonos átalakulásban van, amelyben a konszolidáció valószínűtlen.

 

A „vezér” szerepe

​

A politikai vezető – aki önmagát az „őshonos” néppel azonosítja – fellép a nemzetközi gazdasági és politikai elitekkel, csakúgy, mint a bevándorlókkal szemben, akiket mind a nép ellenségének tekint. A vezér alapesetben az erőszakmentes hatalomgyakorlást részesíti előnyben, és ragaszkodik a rendszeres (ám nem tisztességes) választásokhoz, hogy hosszú távú uralmát bebiztosítsa és önmagát „demokrataként” mutathassa be a nemzetközi közvélemény előtt. Az ilyen rezsimek vezetői sokat tanulnak egymástól: hasonló módszerek és technikák forognak köreikben. Mégis, mivel ezek a rezsimek nem diktatúrák, van lehetőség a független társadalmi és ellenzéki akciókra, legális tüntetésekre és spontán változásokra.

​

A rezsim vezetője a közbeszéd demokratikus újrapolitizálását ígéri, de valójában olyan rendszert honosít meg, amelyet a központi propaganda-gépezet és a kaotikus adminisztráció jellemez. A beígért „erős állam” valójában az elitkorrupció hálójában vergődő állam, ahol a közpénzek eltérítése nem deviancia, hanem törvényesített és a hatalmi hálózatot működtető jelenség. A rendszer a tulajdon újraelosztásának néha egészen durva módszereit is magában foglalja. A hatalmi elit képviselői a törvényhozást használják fel a korábban privatizált tulajdon átmeneti újraállamosítására, hogy később e vagyontárgyakat önmaguk vagy klientúrájuk részére ismét privatizálják. Ebben a rendszerben a hatalom birtokosai számára minden bevétel gyorsan elveszti közpénz jellegét és magánzsebekbe vándorol.

 

A politizálás sokkal körülményesebb az önkényes hatalmat gyakorló vezető számára, ha országa demokratikus államok közösségének tagja. A többszintű kormányzás, az intézményi együttműködés és a közös demokratikus alapelvek melletti elköteleződés – amelyek az Európai Unió lényegét alkotják – megnehezítik a populista vezérek dolgát. Ezen a ponton a vezető képmutató és cinikus játékba kezd a nemzetközi közösség képviselőivel: felhasználja az együttműködésből származó anyagi hasznot, de elutasítja az együttműködés demokratikus céljait. Az ilyen rendszer sokkal inkább épít az emberek szokásaira és félelmeire, mint bármilyen ideológiára. A félelem hallgatást szül, de téved, aki azt hiszi, hogy a hallgatás csendje jóváhagyást jelent.

​

Ez a „Látlelet” a csendet megtörő kiáltás kíván lenni, amely azonosítja és tudatosítja a torz rendszerből fakadó legfőbb problémákat és cselekvésre buzdít annak érdekében, hogy Magyarország visszatérjen a gazdasági és társadalmi felemelkedés általa választott útjára.